Tisztelt Tanáraink, Szeretteink és Diáktársaink!

Sokat gondolkodtam azon, mit is kellene beleírnom a beszédembe. Mesélhetnék arról, milyen volt hat évvel ezelőtt belépni az iskola kapuján, de bevallom, én már nem emlékszem rá. Adhatnék jó tanácsokat az alsóbb éveseknek, mondhatnék pár megható szót a meghívottaknak. Nem teszem, mert a gimnáziumi éveinket magunk kell megtapasztalnunk, meghatódni pedig volt, és még lesz is alkalma mindenkinek az este folyamán. A múltról se szeretnék beszélni, mert már mindnyájunk figyelme a jövő és a továbbtanulás felé irányul.

Jogosan merül fel tehát a kérdés; miről akar szólni ez a beszéd? A lényegre térek. Dönteni könnyű. Jól dönteni - olykor nehéz. Biztos vagyok benne, hogy a szüleink és tanáraink mindent megtesznek majd azért, hogy feltett kérdéseinkre, felvetődő kétségeinkre mind megtaláljuk a saját, helyes válaszainkat.

A rossz emlékeket pedig - már ha vannak -, az érettségi követelmények és a pontszámítási módszerek idővel majd kiszorítják a gondolataink közül. A legrosszabb esetben is: megszépülnek.

A ma este rólunk szól. Hiszek abban, hogy mindenkinek meg van a maga fehér lapja, amin minden új találkozás, élmény nyomot hagy. Azt pedig állíthatom, hogy a 2015/2016-os tanév végzős évfolyama ott hagyta, és az elkövetkezendőkben ott fogja hagyni tintafoltjait a Bródy fénymásoló papírt helyettesítő, de legalább környezetbarát pergamenjein. Messzinek tűnt, de ma végre mi vagyunk azok, akik itt lehetnek a színpadon, a mi szüleink néznek ránk büszke szemekkel, - és a mi barátaink azok, akik Facebook és Instagram bejegyzéseket fognak rólunk posztolni a napokban.

Szeretném a végzősök nevében megköszönni mindazok munkáját, akik közreműködnek az este lefolyásában, és persze a meghívottaknak, amiért megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Kívánok sok sikert minden évfolyamtársamnak a következő hónapokra, és mérhetetlen türelmet azoknak, akiknek ezen időszak nehéz pillanataiban kell érintkezniük velünk. 

Végezetül szeretnék a jelenlévőknek kellemes estét és jó szórakozást kívánni, a beszédemet pedig egy örök klasszikussal zárni; "legyen tánc"!

Ez a beszédem, amit mikor ez a bejegyzés megjelenik az oldalon már elmondtam a nagyközönség előtt, és épp keringőzök valahol a nagyvilágban. Remélhetőleg nem estem el a cipőmben, nem rekedtem be, nem lett gennyes a torkom, nem lehetett belátni a szoknyám alá, nem vitt le se a KLIK se senki a színpadról, és érthető volt a mondandóm. Ha nem, nem, utána valószínűleg úgyis bebaszok.