Tisztelt Tanáraink, Szeretteink és Diáktársaink!

Sokat gondolkodtam azon, mit is kellene beleírnom a beszédembe. Mesélhetnék arról, milyen volt hat évvel ezelőtt belépni az iskola kapuján, de bevallom, én már nem emlékszem rá. Adhatnék jó tanácsokat az alsóbb éveseknek, mondhatnék pár megható szót a meghívottaknak. Nem teszem, mert a gimnáziumi éveinket magunk kell megtapasztalnunk, meghatódni pedig volt, és még lesz is alkalma mindenkinek az este folyamán. A múltról se szeretnék beszélni, mert már mindnyájunk figyelme a jövő és a továbbtanulás felé irányul.

Jogosan merül fel tehát a kérdés; miről akar szólni ez a beszéd? A lényegre térek. Dönteni könnyű. Jól dönteni - olykor nehéz. Biztos vagyok benne, hogy a szüleink és tanáraink mindent megtesznek majd azért, hogy feltett kérdéseinkre, felvetődő kétségeinkre mind megtaláljuk a saját, helyes válaszainkat.

A rossz emlékeket pedig - már ha vannak -, az érettségi követelmények és a pontszámítási módszerek idővel majd kiszorítják a gondolataink közül. A legrosszabb esetben is: megszépülnek.

A ma este rólunk szól. Hiszek abban, hogy mindenkinek meg van a maga fehér lapja, amin minden új találkozás, élmény nyomot hagy. Azt pedig állíthatom, hogy a 2015/2016-os tanév végzős évfolyama ott hagyta, és az elkövetkezendőkben ott fogja hagyni tintafoltjait a Bródy fénymásoló papírt helyettesítő, de legalább környezetbarát pergamenjein. Messzinek tűnt, de ma végre mi vagyunk azok, akik itt lehetnek a színpadon, a mi szüleink néznek ránk büszke szemekkel, - és a mi barátaink azok, akik Facebook és Instagram bejegyzéseket fognak rólunk posztolni a napokban.

Szeretném a végzősök nevében megköszönni mindazok munkáját, akik közreműködnek az este lefolyásában, és persze a meghívottaknak, amiért megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Kívánok sok sikert minden évfolyamtársamnak a következő hónapokra, és mérhetetlen türelmet azoknak, akiknek ezen időszak nehéz pillanataiban kell érintkezniük velünk. 

Végezetül szeretnék a jelenlévőknek kellemes estét és jó szórakozást kívánni, a beszédemet pedig egy örök klasszikussal zárni; "legyen tánc"!

Ez a beszédem, amit mikor ez a bejegyzés megjelenik az oldalon már elmondtam a nagyközönség előtt, és épp keringőzök valahol a nagyvilágban. Remélhetőleg nem estem el a cipőmben, nem rekedtem be, nem lett gennyes a torkom, nem lehetett belátni a szoknyám alá, nem vitt le se a KLIK se senki a színpadról, és érthető volt a mondandóm. Ha nem, nem, utána valószínűleg úgyis bebaszok.

Őszintén, most nagyon komoly és durva hisztit szeretnék levágni, a földhöz baszkodni magam, mint egy öt éves, de azt hiszem, meg tudom is, hogy megfogadtam, hogy a szaréletűségem megtartom magamnak. Mindegy azért finoman utaltam rá, mi is a helyzet.

Valaki mindig bekavar, minden viszi el az időmet, én képtelen vagyok azt csinálni, amit szeretnék, napi két fájdalomcsillapítóval szedálom magam, mert egyszerűen már hányingerem van a fejfájástól, szeretnék egyszerűen csak túl lenni az egészen, és annyit inni, hogy nem, hogy a szalagavatót, az egész hetemet, meg az előzőt is elfelejtsem.

Alapvetően nem vagyok az a bálozó. Mármint szeretem megadni a módját a dolgoknak, nálam nagyobb burzsuj picsát még senki se látott ezen a földön, de egyszerűen belefájdul a fejem a drámázásba, meg, hogy kinek mi nem jó. Ja és mint azt már említettem előzőleg, amúgy se vagyok az a fehér ruhás.

Elhatároztam, hogy Anna Kareninásat játszok majd aznap, meg minden, bár az abroncson kívül semmi se lesz bennem annakareninás, ha csak nem vetem magam egy vonat elé utólag.

Szóval kedves tanárnő, ezek jelenleg az érzéseim a szalagavatóval kapcsolatban, amiket maga úgy hiányol a beszédemből. Engem. Meg az érzéseimet. Mert csak az iróniám van benne.

Máshogy nem is nagyon tudom kezelni a dolgokat, az meg sose volt az én módszerem, hogy kibújok minden felelősség alól, és bezárkózom a szobámba. Úgyhogy ironizálok, meg reménykedem abban, hogy nem olyan rövid a szoknyám, hogy a beszédem közben az első sorban ülők a bugyimat is megcsodálhassák. Csináltatnom kéne egy olyat, amire rá van írva, hogy "ha ezt látod, nem a beszédemre figyelsz", vagy "ha ezt látod, akkor van rajtam bugyi". HA.

Egyébként mindent a környezetemre fogok, meg arra, hogy néha sajnálom a pénzt (mikor nem?).

Persze, nyugtatom magam, hogy csak ezen legyél túl... De tisztában vagyok vele, hogy utána meg a felvételi jelentkezés jön, meg az érettségi, meg minden más.

Nem mondom, hogy várom a nyarat, mert az is elmúlik egyszer, és utána megint minden kezdődik előlről. Sokat agyalok azon, hogyan tudnám mégis elviselhetőbbé tenni ezeket a stresszes időszakokat. Egyelőre a listáim, bakancslistám, meg ilyenek tartanak életben.

Ui.: Ma kaptam egy SMS-t, hogy egy ember megkapta a vérem! Annyira boldog vagyok, hogy tudtam segíteni valakinek (és ilyen hamar!).

Ui2.: Megjegyzés magamnak. A hónapban még vannak teendők, jó lenne, ha a szalagavató után minél előbb összeszedném magam. El kellene olvasnom, és írnom a Tövisek hercegéről, illetve hiába kavarnak be, hogy ki lesz a konzulensem, jó lenne pár cikket még elolvasnom a társadalomismeret érettségihez, és lassan elkészítenem a kérdőívet, hogy legyen idejük az embereknek kitölteni, és nekem még kényelmesen kielemezni.

Szóval említettem valamelyik régi bejegyzésben, hogy vérfrissítek, mert a régebbi blogjaim személyesebbek voltak (másra meg ezt a lapot már nem használom), és nem gondoltam túl őket. És lőn világosság.

Az a nagy helyzet, hogy őszintén szólva igazándiból, nekem mostanában nagyon besűrűsödött az életem. Rohanok egyik helyről a másikra, remélve, hogy a fejem a helyén marad. Néha parázok a tovább tanulás miatt, néha elszánt vagyok, de a legtöbbször csak sodródom az árral, mert majd mindent úgyis megtudok az maga idejében (de most nem?!).

Január eleje óta Bullet Journal-t vezetek. Bizony. Majd egyszer írok róla az incsucsunnán, nagyon hasznos kis dolog, úgy tűnik végre átlátom az életem, néha már túlságosan is. A lényegen nem változtat, inkább írok a napjaimról.

Hétfőn elmentem fodrászhoz, mert annyira sok és tömött hajam van, hogy lehetetlenség lett volna bárminek is megmaradnia benne, nem, hogy hullámoknak, de még egy csatnak sem. Szóval vágatni kellett belőle, kisebb, nagyobb bukkanókon kívül túléltem. Az egyik az volt, hogy egy órát kellett várnom mire sorra kerültem, ami nem baj, hogyha nem kell ostobaságokat hallgatnom (most ezeknek politikai töltetük van, amit nem részleteznék, de gondolom nektek is idegölő, mikor valaki elvakultan fröcsögi a pofátokba a véleményét témától függetlenül, neked meg helyeselned kell, különben nem hagyja abba, és ellent mondasz az elveidnek, de már a faszod ki van, és áh). Aztán ötkor végül én kerültem a székbe, de gyerekek, én esküszöm, fél kilencre értem haza, úgy, hogy az út a kettőtől öt percig terjedő idő intervallumon mozog! Annyi haj ki lett vágva a fejemből, hogy lényegében most fázik egész nap a fülem, meg a fejbőröm. Öt centi töréstől szabadultam meg, úgy baszki, hogy hátul nem lett rövidebb a hajam (nem tűnik annak), elől meg csak a lépcsőzetesség miatt az! Mondjuk amennyit kifizettem, az meg már csak minimum, hogy minden szirszar a fejemre lett kenve (protein, antisztatikus fésülés, mi a faszomkínja). "Képlékenyebb" lett a hajam. És tetszik, csak még egyszer nem akarok három és fél órát egy székben ülni, miközben anyám olyan vidám történetekkel szórakoztat minket, hogy hogyan robbant rá a nagyanyjára a gázpalack (igazi mókamester a szülőanyám, hihetetlen).

Kedden ruhapróbán voltam szalagavatóra. Nem tetszik a ruhám, de igazából semmilen esküvői ruha nem tetszik, verjetek meg. Szeretem a szép ruhákat, az estélyiket, a koktélruhákat, az elegenciát, de adj rám egy fehér hacukát és olyan szinten életidegenül fogok kinézni, mintha Magyarország összes gyereke ténylegesen Kövér László unokája lenne. #NAGYONÉLETIDEGENÜL. A pont ott van, hogy szinte mindig feketében vagyok. Szopóág, de csúnyán az. Valahogy csak túlélem. Legalább anyámnak tetszem (sikereim netovábbja).

Szerdán meg táncpróbáltunk, igazából azzal nincs kifejezetten bajom, csak már túllennék mindenen és mindenkin, és törődnék magammal, nem azzal, hogy hogyan bohóckodjak nyolcvan diák rokonsága előtt, miközben azok mindegy mit csinálok, tapsolnak. Táncpróba után mehettünk Pápára próbálni Éles és gyors sikolyt, mert csütörtökön előadásunk volt.

Hihetetlen rosszul voltam. Mármint nem tudom, érzékeny vagyok az időjárásra, migrénes vén kurva vagyok, vagy mi a jó élet van, de időközönként rám jön a fejfájás és a szédülés, de olyan szinten, hogy aludni nem tudok, és nézek, és csak folyik a könnyem, és az egyedüli bánatom az, hogy az előadás helyett nem tudtam elmenni lövészetre, hogy megadjam magamnak a kegyelemdöféstlövést, és megszabaduljak a kínjaimtól. Szóval enervált voltam, de ahogy néztem nem csak én, a többiek a hidegtől nem tudtak aludni, úgyhogy körülbelül előadhattuk volna real time-ban a Csipkerózsikát is, abban is hitelesebb érzelmeket hoztunk volna.  DE MOST MÁR MINDEGY, MEGTÖRTÉNT DOLGOKON NEM BÁNKÓDUNK. Ugyebár. Hazajöttem, aludtam, aztán szomorkodtam, hogy nem tudok vért adni, mert olyan szinten alapjáraton szédülök, hogy ha egy csepp vérem kifolyik én eszméletemvesztem, de végülis megoldóttak a gonok.

Úgyhogy ma meg véremet adtam. Anya kérdezte, hogy de hát MIÉRT akarom én ennyire szenvedélyesen, egy biológia ötös és egy pohár tea nem ér ennyit. Nos, meglepődik gondolom mindenki, de én két dologból (mondhatjuk háromnak) akartam ezt olyan nagyon. 1.) Gondoltam nekem úgyse kell ennyi vér, és hogyha valakinek az élete múlik, akkor ne azon múljon, hogy marslakócska a 12. G-ből baszott beugrani lecsapoltatni magát. 2.) Utólag ráébredtem, hogy ezzel is többet tapasztaltam, hitelesebben tudok beszélni a véradásról, arról milyen érzés, ésatöbbi, aminek talán egyszer hasznát veszem. 3.) Rajta volt a bakancslistámon. Ennyi. Kihagyhatatlan alkalom, ha házhoz jönnek, hiába volt egy vödörnyi aggodalmam. Olyanok, hogy épp menstruálok, és mi van, ha a hemoglobin szintem nem lesz elég, vagy mi van, ha nem ittam elég folyadékot (mivel nem készültem, csak úgy hirtelen felindulásból bementem, hogy na akkor mégis adok), és nem jön ki egy csep vér se belőlem (mint kiderült az esti két liter teám bőven elég, még sok is folyadék bevitelnek). Aztán aggódtam a vérnyomás méréstől, régebbi ismerőseim és olvasóim tudhatják, hogy a volt orvosom, hogy beszaratott, hogy én magasvérnyomásos betegségben szenvedek, és fokozottan veszélyeztetett vagyok a szüleim miatt, aztán azóta rendszeresen megcáfolódik az egész (mondjuk akkor is 135/95 volt, szerintem az se magas), hiába rettegek, és érzem, hogy a stressztől még ugrik is az egész. Ma is 124/90 volt, bekaphatja Doktornő. Hülye vén kurva.

Szóval igen. Érzem, hogy a héten és jövőhéten még lesz pár kellemetlen élményem, de hát megpróbálok már most túl lenni rajtuk, és mondjuk azt, hogy csak a végcéljaim érdekelnek, az nem, hogy addig hányszor kell megalázódnom mások ostobasága miatt, meg ilyenek. Meg eddig annyi gáz emlékem volt, amikről azt hittem, egész életemben kísérteni fognak, ma meg ha rájuk gondolok, csak megvonom a vállam és visszafordulok a nyolc oldalas matek házimhoz, mintha soha se sírtam volna miattuk. Pedig de, jó sokat sírtam már. 

És azt hiszem még fogok is.